II/4 rész El Camino
Bejegyzések a naplómból
Hetedik napja járom ezt az elképesztő utat. Nem is gondoltam, hogy ennyire kemény lesz.
Ma pihenő napot kellett tartanom. A jobb lábam annyira bedagadt, hogy nem fér bele a cipőmbe (azt mondják a többiek, hogy minden nap más fáj az első időszakban legalábbis biztosan).
De vettem tegnap egy szandált, mondjuk nem túl terepbiztos, de tudtam haladni kicsit. Úgy tűnik rákényszerít a testem, hogy pihenjek. Sosem tudtam pihenni, fájdalmasnak érzem a csendet, ami ilyenkor körülvesz. Hiába tanultam és tudom, hogy ez nem jó, hogy magamat is jobban kellene szeretnem és elfogadnom bla bla, ez valahogy mégsem sikerül még.
Már kialakult egy Camino-s család itt nekem, ezért is fáj, hogy ma nem tudok sétálni, mert velük akarok haladni. De Nicole (amerikából, aki a camino-s hugom lett) és John (szintén amerikából), is teljesen kidőlt. Így végül nem maradtam egyedül a rengeteg ágy között a szálláson.
Minden nap máshol aludni, reggel teljesen összepakolni, privát szféra nélkül elkészülni full komfortzónán kívüli élmény.
6-kor már általban elindulok, még sötét és hideg van, mikor kilépek az Albergék ajtaján, minden reggel egyedül indulok el. Mögöttem kel fel a nap, magányos, mégis valódi nyugalom van kívül és belül is bennem ilyenkor.
Aztán valamelyik kávézóba, amit hoz az út, találkozom sokszor nagyjából mindenkivel, akivel már megismerkedtem.
Fantasztikus, hogy milyen nyitott, és érdeklődő mindenki. Vannak sokan amerikából, ausztráliából, ázsiából, és persze euróbából mindenfelől.
Ezen a zarándokúton teljesen mindegy honnan jöttél, hogy mi a munkád, mi a múltad, mit hibáztál… itt zarándok vagy. Egy a többiekkel.
De nem így van igazából az egész életben is? A való életben? Nem az a lényeg, hogy emberek vagyunk, nem jobbak vagy rosszabbak másoknál. Emberek.
Azt gondolom, hogy az emberség lenne a lényeg, hogy örömmel élhessünk együtt, tisztelve a másikat. Fú de idealista vagyok én is basszus, mint apukám. Azt hiszem több van belőlem a szüleimből, mint gondoltam volna.
A pihenő nap közepén Nicole és John mondta, hogy mi lenne ha elbuszoznánk a következő szállásig, és vacsorával várnánk a többieket.
Egyből a teljesítménykényszeres énem szólalt meg bennem: hogy buszozni nem ér. Nicole azt kérdezte, hogy ki szerint? Azt mondta, hogy mindenkinek saját az út. Mit szeretnék igazán?
Hát, nem azt választottam, hogy egyedül sajnáljam magamat, hogy fájnak a lábaim.
Ahogyan ültem a buszon és néztem a tájat, hirtelen mély érzés ragadt magával. Kívülről láttam magamat, miközben a távolba révedek. Hatalmas szabadságot éreztem, olyat, mint még sosem. Hogy valóban azt csinálok, amit én szeretnék, és, hogy ez mekkora felelősség. A döntés minden pillanatban végre az enyém, életemben először valóban eldönthetem, hogy mikor mit szeretnék.
Szabad vagyok az összes döntésében igazából, de annak minden felelőssége az enyém.
Döntés, döntés, döntés. Hogy lehetnék ennyire szabad otthon is?
Ez a nap többet adott, mint gondoltam. Fájdalmaim ellenére varázslatos tanításokat kaptam. Mertem azt választani, ami örömmel töltene el, mertem a vélt elvárásokkal nem foglalkozni.
Vacsit csináltunk Nicole-al, amit csomó finom spanyol bor mellett elfogyasztottunk a camino-s családunkkal. A többiek hozták a bort és a desszertet, mi pedig az ételt. Rengeteg lett így, aki aznap a szálláson volt, vendégül láttuk.
Ünnepeltük az életet, a fájdalmainkat, nehézségeket, a zarándoklétet.
Mikor már lement a nap kiültünk “mozizni” a szállás kertjébe, ahol a hold volt az előadó. Ekkora teliholdat én még nem láttam.
Elképesztően hangulatos nap lett abból, ami csalódással és fájdalmakkal teli indult. Nagyon zavar, hogy megakadályoz a testem abban, hogy úgy haladjak, ahogyan egyébként hajtana a vágyam, ahogyan menne a sportolói énem.
-Erről képek lenn- 🙂
Nem írok minden nap, nem tudok. Mert mikor megérkezünk a szállásokra, egy kis pihi után, már megyünk is felfedezni az aznapi falut, ahova érkezünk.
Sokat sétálok egyedül, de amikor már jól esne a társaság, hirtelen megérkezik valaki, aki feltölt. Aztán tanít a magány.
Popper Péter egyik tanítása jut erről eszembe, (régóta hálás vagyok, hogy ismerhetem munkáit): ,,Az ember mindig egyedül van, egyedül születik és egyedül hal meg. Nincs társ. Ha én meghalok egy napon akkor csak én halok meg, az összes többi él. Egyedül kell meghalni. Minden lényeges kérdésben az ember egyedül van…
…nem akarom az életem terheit áttenni egy másik ember vállára, azt nekem kell vinni, úgy sem lehet…
… Az embernek érdemes elfogadni azt, hogy végső soron egyedül van élete minden döntésében. Lehet egyéni magányban vagy páros magányban élni, de én nem hiszek abba, hogy egy másik ember beszáll az én életembe és leveszi ennek a terhét rólam. Hát hogyan?”
Mindig is érdekeltek az emberek.
Itt végre igazán sokféle, és tanulságos történeteket hallok.
Eddig olyan kicsi volt a valóságom. A sok év versenyzésben rengeteget csalódtam emberekben. Most végre látom, milyen sokféle élet, és helyzet van. Az emberek jók is, és színes egyéniségek.
Annyira egóból élünk mi magyarok. Olyan, mintha nem akarnánk látni a sok csodát, ami körülvesz…
Az út folyamatosan megmutatja, hogy ha bízom, ha hiszek, akkor mindig az jön, amire szükségem van.
Legyen az tanítás a fájdalom által, vagy egy zarándoktársam pár mondata, ételárus a semmi közepén. Az élet útját járva jönnek a csodák, az, ami kell.
Úgy érzem igazi hitet kaptam. Miben? Az életben, hogy bízhatok valami felsőbb nagyobb rendezőelvben, hogy tényleg mindig az jön, ami kell…
Idézet, ami a tegnapi alberge falán volt:
Things aren’t always as bad as they seem. That’s why it’s important to calm down, breath, and asses the situation. Never lose your optimism.
