Anyaságom – Jelenlét a rohanásban
Az anyaság nekem nem egy egyenes út. Inkább hullámzás.
Amióta megszülettek a fiaim folyamatosan tanulok. Intenzíven 😀
Fentek és lentek váltják egymást, néha egy napon belül többször is.
A mélypontokon tanultam meg igazán, mekkora erő van bennem. Hogy mennyi mindenre vagyok képes egyedül. De azt is megtapasztalom folyton, hogy ebben mennyire el lehet fáradni. Hogy milyen is az, amikor naponta többször érzed azt: elegem van, kiégtem, hagyjon mindenki békén, hadd meneküljek el valahova. Kicsit egyedül lennék, hogy aztán újra szívhatóvá válljak.
Változást hozott az, mikor először felismertem, nem kell mindent egyedül, lehet segítséget kérni. Családtól, barátoktól, szakemberektől. Beszélni kell arról, hogy szülőnek lenni nem habos – babos rózsaszín utazás. Őszintén. Sorstársakkal pedig a legjobb. Hálás vagyok barátnőimért, hogy a valóságot engedjük látni egymásnak. A közösség ereje megtartó.
Az elmúlt évek során meg kellett tanulnom segítséget kérni. Nem csak magam miatt – hanem a gyerekeim miatt is. Mert az ő érdekük az, hogy én jól legyek.
Gyakran eszembe jut A kis herceg mondata:
„Felelős vagy azért, akit megszelídítettél.”
Ez az anyaság egyik legmélyebb igazsága számomra.
Az én jól létem már nem csak rólam szól.
Azt látom, hogy egy darabig mindent jól akarunk csinálni. Amíg otthon vagyunk a gyerekkel minden csillog villog.
De ahogyan nőnek a gyerekek és sokasodnak a feladatok kezdünk elveszni, néha – vagy gyakran összetörünk.
Majd megtanulunk elengedni dolgokat, amik nem olyan fontosak. Egy idő után nincs kapacitásunk arra, hogy az ablak ragyogjon, az étel változatos és tápláló legyen, elpakolásban utolérjük a termelést, és közben nézzünk is ki úgy, hogy tetszünk magunknak.
Megtanultam priorizálni. A gondolati listámon hátrébb került a főzés, míg előrébb, hogy kiránduljunk és minőségi időt töltsünk együtt.
A gyerekeket elvisszük fejlesztésekre, sportokra, különórákra. Néha megvárjuk őket, addig gyorsan válaszolunk üzenetekre, vagy bevásárolunk kapkodva.
Szervezzük, visszük, hozzuk, támogatjuk.
De közben…
Vajon a gyerekeink mit látnak belőlünk?
Egy fáradt, türelmetlen anyát?
Aki már nincs is igazán jelen, mert gondolatai már a következő feladatokon járnak?
Egy olyan anyát látnak, akit néha inkább idegesítenek, mert nem tud haladni a saját dolgaival?
Ez egy fájó felismerés volt számomra.
Nem akarom, hogy így emlékezzenek rám.
Tudom, hogy nem az számít igazán, hova visszük őket. Hanem az, hogy milyen minőségben vagyunk velük közben. Mit látnak a szemünkben, mit éreznek az energiáinkon. Mert figyelnek, akkor is, amikor nem gondolnánk. Számít nekik, hogy lássanak.
Ma már eljutottam odáig, hogy az önmagamról való gondoskodásra igyekszem nem luxusként tekinteni.
Ahogy az izmokat is folyamatosan edzeni kell, ugyanúgy az anyai lelket is.
Nem elég egyszer „jól lenni”. Nem elég néha pihenni.
Rendszert kell csinálni abból, hogy vigyázok magamra. Testileg. Lelkileg.
Erről sokat beszélünk a szülő klienseimmel a coaching folyamatok során: mit tehetsz magadért, hogy aztán valóban adni tudj?
Mert ez nem önzőség.
Ez az alap.
Sőt.
Talán a legtöbb, amit adhatsz a gyerekednek, hogy te jól vagy. De milyen lehetőségeid vannak arra, hogy ezt megteremtsd és fenn is tartsd? Cselekedni helyettünk senki nem fog. Nekünk kell meghúzni a bizonyos határokat, nemeket és igeneket mondani szívünk szerint.
Szeretnék kicsit mesélni arról, amit az ifjúsági coaching során a klienseim mesélnek.
A figyelem hiánya, amit a kamaszok nap mint nap megélnek csendesebb probléma, mint amilyennek lenni kellene.
A fiatal klienseimnél újra és újra ugyanaz jön fel:
Egyedül érzik magukat.
Fáradtak.
Túlterheltek.
És otthon… gyakran csak akkor szólnak hozzájuk, ha számon kérik őket.
Figyelemre éheznek.
Nem tökéletes szülőkre.
Nem újabb programokra.
Hanem jelenlétre, őszinte beszélgetésekre, hogy érezzék elfogadják őket, még ha nem is értik teljesen.
Szülőként kötelességünk megteremteni a valódi kapcsolódást gyermekeinkkel.
Néha ennyi elég:
- tedd le a telefont
- nézz a szemébe
- kérdezz (beszélgetésindító kártyákat mindenkinek ajánlom)
- figyeld a testbeszéded, és a gyermekedét is
- teremts nyugodt teret
- próbálkozz, akkor is ha lepattint
Tudom, nem könnyű a mai rohanó világban.
Viszont ha most nem adsz neki igazán időt…akkor később kell, sokkal nehezebb helyzetben. Vagy már nem fog számítani rád, mert tudja, úgy sem érsz rá.
A gyerekeimnek én nem a „legjobb barátjuk” szeretnék lenni.
De szeretném ha tudnák:
- bármikor jöhetnek hozzám
- őszintén beszélhetnek, arról, amiről csak szeretnének
- biztonságban vannak velem
- bizalmukkal nem élek vissza
- segítek, ahogyan éppen tudok
- vagy csak hallagatok ha arra van szükségük
- érzéseik relevánsak, szükségleteik fontosak
Célom, hogy elég jól csináljam, nem tökéletesen. Hogy amikor felnőnek, akkor is válasszák a társaságomat. Ne kötelességből hívjanak fel, hanem örömmel.
Életünk vége felé mi marad?
Nem a teljesített feladatok. Nem a kipipált programok. Hanem a hangulat. Az emlékek, ahol mosolyokat idézhetünk fel. A kapcsolódás, a közös nevetések vésődnek be igazán szívünkbe.
Azt kívánom minden szülőnek, hogy a szülőségükben legyen több könnyedség, több vidámság, lazaság, hasfájósan nagy nevetések. Kevesebb rohanás és verseny.
Hiszen az idő túl gyorsan telik. Ezt a gyermekeinken láthatjuk csak igazán. Akkor is telik, mikor rohanunk, de ha közben élvezzük talán kicsit lassíthatjuk…
Én igyekszem emlékeztetni magamat nap, mint nap, hogy a jelenlétet válasszam.
És igen – ez sokszor nehéz. De a fókuszomat újra és újra visszahozom: a hálára, és a gyerekeim mosolyára. Ez egy tudatos döntés.
Az autópálya mellett van egy szuper szöveg (szerintem), a szülőség témájáról is eszembe jut időnként: ,,Sietni akar, vagy élni?”