10 éve indultam el életem egyik meghatározó kalandjára, az El Camino zarándokútra.
24 éves voltam.
Abban az évben diplomáztam, saját vállalkozásban dolgoztam ezerrel, felnőttképzéseken tanultam. Összetört a szívem, a családomban több olyan esemény történt, ami hatalmas súlyként ült a vállamra…
Nem találtam nyugalmat, nem tudtam mit akarok hosszút távon csinálni. A versenyzést abbahagytam 10 év után, a lovardába csak dolgozni mentem ki, gyerekeknek segíteni. Nehezen feldolgozható történetekkel találkoztam.
Egyik nyári délután rosszul lettem, nem kaptam levegőt, nem tudtam mozgatni végtagjaimat.
Apum elvitt az ügyeletre, amikor ki akartam szállni a kocsiból, összeestem.
Ott feküdtem a szocreál SZTK parkolójában. Nem volt túl hangulatos…
Képtelen voltam mozdulni, de mindent hallottam, tudatom éber volt az eseményekre.
Akkor már régóta jógáztam, ezért képes voltam beleengedni magamat a fájdalomba.
Mai napig emlékszem arra a furcsa tudatállapotra, hogy mindent hallok, miközben érzem a testemet, a fájdalmamat.
Abbahagytam az ellenkezést és engedtem, hadd fájjon, de még mozogni nem tudtam, csak figyeltem.
Az ügyeletesek defibrillátort akartak használni, mert úgy ítélték meg, hogy azonnal cselekedni kell olyan volt, mintha leállna a szívem.
Mivel ezt hallottam, erre összeszedtem magamat és reagáltam, ekkor hirtelen képessé váltam hangot kiadni, ami megmentett.
Pánikot állapítottak meg, nyugtatót írtak fel rendszeres szedésre.
Ezután még kétszer rosszul lettem, már nem tudtam elkerülni azt, hogy szembenézzek önmagammal, hogy változtassak.
Ez volt az én szenvedésnyomásom végső pontja.
Elegem lett.
Nem nyugtatókat akartam szedni, hanem megoldásokat találni.
Tudtam, hogy én nem akarok úgy élni, hogy nem tudok aludni, alkoholra van szükségem a lazításra, és, hogy ennyi idősen ezt a rengeteg terhet magamra vegyem. Akkor azt hittem, mindenkit nekem kell megmenteni, kontrollálni, mindenkire vigyázni, folyton jónak lenni.
Ekkoriban már láttam azt az ikonikus filmet ami a Camino-ról szól (The Way-Zarándoklat).
Úgy éreztem, hogy ,,hív az út”.
Felvettem a kapcsolatot az itthoni camino csoport vezetőjével. Találkoztunk, és már ott együtt, megvettük a Madridba szóló jegyemet. Pedig csak tájékozódás céljából mentem oda, de hatalmas lökést adott, hogy belevágjak.
Mivel megvolt a jegyem, ideje volt felkészülni.
Nem egészen 2 hónapom volt.
Sétáltam, túráztam, jógáztam. Oktatni is gyalog mentem a lovardába, majd onnan haza.
Azt hittem fel tudok készülni, hiszen mindig is sportos, aktív életet éltem.
De az út megmutatta, hogy jönnek a tanítások sorra testileg-lelkileg. Felkészülni arra, hogy minden nap 20-30 vagy akár 40 km-ert sétálok, nem tudtam. A monoton gyalogláshoz egészen más állóképesség kell, mint, amit a hétköznapok során magamra szedtem.
Szóval, szeptember végén elindultam. Egyedül.
Budapestről Madridba, onnan busszal Pamplonáig, majd utána a Franciaországi Saint Jean Pied De portba.
Már itt, az indulási pontig vezető út alatt megismertem több zarándokot is (nem nehéz a nagy táskákról messziről látni).
Csak az első éjszakai szállást foglaltam le otthonról.
Rajtam kívül 3-an voltak még abban a szobában. Ebből ketten nem voltak túl nyitottak, de egy kanadai néni nagyon kedves volt.
Minden kedvesség jól esett a lelkemnek, úgy kellett, mint egy falat kenyér.
A magyar morálból már akkor is nagyon elegem volt. Kiégtem az emberektől, az otthon tapasztalt folytonos frusztráltságból, elégedetlenségből.
Na ez, teljesen megváltozott az út végére bennem, de erről majd a következő részben írok 😉
Első héten a naplómba írtam:
,,Talán ez az út arról is szól nekem, hogy élvezzem azt, ami éppen körülvesz, akkor is, amikor nem csinálok semmi produktívat”